2

Végre elkészült…az Emlékek Íze

Kedves Olvasók, Barátok, Vendégek!

Tavaly szeptemberben búcsút mondtam Spanyolországnak és egy csodálatos bakonyi faluban telepedtem le, amelyre titkon nagyon régóta vágytam. Közel tíz éve várt egy öreg ház és 18 gyümölcsfa és egy kis szántó, hogy újra élettel töltsem meg, és ennek az ideje most elérkezett. Úgy döntöttem, hogy pontot teszek a Bistro 181 blog végére, hogy egy új fejezetet nyithassak egy új felülettel, ami hosszas, közel egy éves tervezgetés után el is készült.  Az új blog, az Emlékek Íze erről az új életről szól. Vidékről, elfeledett és újra felfedezett hagyományokról, ételekről, ízekről, amelyek emlékeket idéznek fel és teremtenek meg újra. Utazunk időben és térben, csodaszép tájakon, közben főzünk, eszünk, beszélgetünk, ahogy ezt már tőlem a Bistro 181-ben megszoktátok. Így a soron következő bejegyzést már nem itt, hanem az Emlékek Ízén találjátok meg: http://emlekekize.hu/egyszakacs_egyvidekihaz_egyfenykepezogep/ Reményeim szerint ez nemcsak egy virtuális konyha lesz, hanem lesz alkalmam majd főzni Nektek újra személyesen is, de egyelőre erről majd később bővebben az Emlékek Ízén!

Fényképezőgép és fakanál a kézben, remélem, hogy folytatjuk a közös utazást!

Szeretettel,

Neubauer Judit

bandifotok_tom-9152

4

Nem búcsúzom, csak annyit mondok: hasta luego!

Málagában végre újra visszatértek a kellemes, meleg nyári napok és bár beköszöntött az ősz, mégis minden reggel száz százalékosan biztosak lehetünk abban, hogy a nap sütni fog. Málaga lakossága szinte egy emberként megkönnyebülten sóhajtott fel: vége! Helyreállt újra a világ rendje, már csak harminc fok van, és lecsökkent a páratartalom 70 % alá! Juhú!

Én egy számomra nagy lépésre készülök, ezért pakolok. Előkerülnek a két évvel ezelőtt használt dobozok és rakosgatom bele sorra a szívemnek olyan kedves dolgokat: a szakácskönyveimet, a jegyzeteimet, a konyhaeszközöket, a fotós felszerelést. Emlékeket. Kagylókat a málagai tengerpartról, egy pici üvegnyi homokot Tarifáról, kavicsokat Nerjából.
Nyolc hónappal ezelőtt eldöntöttem, és most elérkezett. Hazaköltözöm.
Sosem egyszerű a komfortzónából kilépni és nekem most már Málaga lett a komfortzónám. Néha este az ágyban azon aggódom, hogy vajon hogy fog ez nekem menni és sokáig csak forgolódom. Aztán reggel felébredek és félálomban azt hiszem, hogy a bakonyi házunkban vagyok és a zuhogó esőt hallom, de aztán rájövök, hogy csak a légkondi búgását véltem esőnek hallani.
Haza szeretnék menni. Kinyitni reggel az ajtót, és hagyni, hogy Beeper lobogó füllel szaladjon a kertben, ahol fű van, és minden zöld, amit ő imád. Spontán módon beszaladni Anyuhoz és adni neki egy puszit. Megölelni a gyönyörű unokahúgomat, és kijelenteni, hogy “babafeje van”, mire ő a tízévesek minden önérzetével bedurcizik, de valójában szereti, hogy ezt mondom. (Ugye, Lari?) Szeretnék Mamival a cseresznyefa alatt üldögélni, és Apának almás pitét sütni. Szeretnék rajta lenni a családi fotókon. És nem csak félévente egyszer.
Imádom Málagát és hálás vagyok minden egyes pillanatért, amit Spanyolországban megéltem és mindenért, amit itt tanultam. Köszönet jár Marienak és Borjának, a Péknek és a Cukrásznak, hogy nem a főnökeim, hanem a családom voltak, amikor megérkeztem és azért is, hogy megtanítottak a spanyol káromkodás kifinomult válfajaira. Elenának, a legcsodálatosabb főbérlőnek és barátnak, aki ott volt, amikor szükségem volt rá, és azért a csodálatos sütőtök krémlevesért karácsony másnapján. Pepének, Idának, Dulcénak az együtt töltött estékért és a koncertekért. Pepének hála a paella receptért, Dulcének a tortilla de patatasért, Idának meg azért, mert a ő legjobb gitáros széles e földön. A több száz turistának, akiknek az elmúlt egy évben elmondhattam, hogy milyen gyönyörűségeket rejt Málaga és bennfentes ötletekkel láthattam el őket, mert közben magam is bennfentes lettem. Victornak és Christinának, akiknél még életemben nem voltak jobb főnökeim. Egyelőre búcsút intek Málagának, de ez nem is valódi búcsú. Végül nem tudtam elmenni az El Caminóra, de végigjártam a saját caminómat. Málaga (is) az otthonom lett.
Most viszont dolgom van. Egy bakonyi kis faluban, ahol a nagymamám született, egy közel 100 éves kis házikó vár, hogy apránként rendbehozzuk. Az öreg gyümölcsfákba új életet kell lehelni, veteményest kell tervezni, a földet újra termőbe fordítani. Rágondolok és nevetek, mert szinte eszement, hogy mennyi munkát vállalunk, de nem bánom. Csináljuk.
Egy új fejezet kezdődik és remélem, hogy velem együtt örültök. Az új fejezet egy új felületet is érdemel, amit apránként szintén nyolc hónapja tervezek. De hamarosan erről egy újabb bejegyzésben…

0

Fő a fejem…szó szerint és átvitt értelemben

Jelentem: meleg van. Nem csak úgy kijelentem, kiállok az erkélyre, kikiabálom, de aztán bemenekülök, mert pár perc a napon, és úgy érzem magam, mint egy feltört tojás, egy forró serpenyőben, némi olívaolaj kíséretében. Bár panaszra igazán nincs okom. Sevillában 53 fokot mértek. A turisták minimális öltözetben, állandó kiegészítőként kalapban vánszorognak Málagában az utcákon, a szieszta idején kiürül a város, este 9 után pedig, amikor némileg enyhül az idő, az embernek az az érzése, hogy ki lehet tenni a város határában a “Megtelt” táblát. Bágyadtan kérdezi egy ír srác tőlem: “ És, mikor lesz egy kicsit hűvösebb?” “ Hát, úgy október végén”- válaszolom. Elképedésében füttyent egyet, aztán hozzáteszi, hogy kezdi értékelni az írországi éghajlatot.
Persze légkondival egészen jól el lehet lavírozni, már akinek van, és aki szívesen kifizet havi 200 eurót villanyszámlára. A többieknek- azaz nekünk- marad a ventillátor búgása, a vizes törölköző, és a napi háromszori hideg zuhanyozás. A konyhában masszívan 33 fok van, lehúzott redőnyök mellett, úgyhogy úgy döntök, nagyon gyorsan, és nagyon keveset főzök, azt is leginkább este 10 után. Gazpachoból és görögdinnyéből viszont több kilónyi mennyiség fogy el hetente.

Mivel szabadnapos vagyok, ezért úgy döntünk, hogy kimenekülünk a városból, és hosszas gondolkodás után Alméria felé vesszük az irányt. Lehetne logikusabb választásunk is a meleg szempontjából, de ez egyáltalán nem az. Feltehetőleg még melegebb lesz, de még ez sem riaszt el minket. Hiszen ott vannak a Parque Natural Cabo de Gata Nijar természetvédelmi övezet érintetlen partszakaszai, ahol talán csobbanhatunk a tengerben olyan strandon,ahol nem vesz minket körül egy város lakosságának megfelelő tömeg és nincsenek kitiltva a kutyák sem. És bingó. Kopár hegyek, sehol egy fa, néhány kósza kóró és kaktusz. Viszont a víz olyan tiszta, hogy a nyakig érő vízben is látjuk a lábunkat.

julius_aronnal-7911julius_aronnal-7910
A Cabo de Gata partszakaszon úgy látszik, szintén a nyugalmat kereső spanyolok bukkannak fel, szokatlanul csend van és nyugalom, csak egy dinnye hullámcsapdosta homokba való elásása okoz némi felfokozott izgalmat. Rikítunk a fehér bőrünkkel, lehet, hogy ezért méregetnek minket furcsán, vagy azért, mert Beeper pontosan illik a homok színéhez. Ez utóbbi 50 fokos, de ez sem akadályozza meg Kiskutyát abban, hogy időnként aljas módon beletúrjon egyet, valóságos és néha képzelt kavicsok után kutatva, beterítve minket, a takarót, és saját magát is.
35 perc a napon, és 50-es faktorszámú napvédő krém mellett rákvörösre égünk, de azért mielőtt újra útra kelnénk, bekanalazzuk a hűtőtáskában magunkkal hozott- mi mást is- gazpachot.

Az útunk Tabernas felé szegény falvakon, kietlen, kopár tájakon keresztül vezet át, amelynek legnagyobb részét fóliasátrak fedik, négyzetkilométereken keresztül. Itt található Európa éleskamrája, ha télen primőröket eszünk Magyarországon, sanszos, hogy innen kaptuk. A forróság szinte elviselhetetlen, ezért Afrikából jönnek vendégmunkások, mert ők bírják az itteni éghajlatot. Többször hajtunk el mellettük, ahogy a déli melegben a fólisátrak mellett az út mellett bicikliznek el, én pedig néha elsüllyednék szégyenemben, hogy légkondis kocsiban ülök. Tabernas azért lett kiszemelt úticél, mert úgy döntöttünk, látnunk kell Európa egyetlen sivatagját. Arról is elhíresült település, hogy rengeteg western filmet forgattak itt, köszönhetően az autentikus környezetnek. Ennek hála bemeheténk- de nem megyünk- a Mini Hollywood nevű élményparkba, ahol egy western kosztümben feszítő spanyol áll a kapuban, és csábítja be a vendégeket egy olyan útszakaszon, ahol úgy tűnik, kb. annyi az átjáró potenciális látogató, mint egy sivatag közepén levő kocsmában. És nem is vagyok messze az igazságtól. Tabernas az elszomorító, kietlen vidék után egész városszerű képet mutat, bár fél 6-kor szinte senki nincs az utcán. Kint 40 fok, az aszfalt süt, és megégeti Beeper praclijait pár lépés után, mikor elindulunk az egyetlen történelmi látványossághoz, az arab erődhöz. Az utat ezután ölben teszi meg, bár miután rájövünk, hogy az út nem egyenesen, hanem szerpentineken keresztül vezet fel az erődhöz, lemondunk a magasabb kilátópont adta gyönyörről, és kattintok egy párat, mielőtt Beeperrel a karunkban visszavánszorgunk a kocsihoz.julius_aronnal-7920

julius_aronnal-7915 julius_aronnal-7921

julius_aronnal-7916A 80-as években épített tökéletesen felszerelt sportkomplexum mellett parkolunk, ami teljesen üres, talán télen megtelik a szurkolókkal és sportolókkal, de most csak a hangom visszhangzik a parkolóban. A házak tetején légkonditenger, biztos vagyok benne, hogy egész nap zümmög, és elgondolkodom, hogy vajon milyen munkalehetőség adódik itt, azon kívül, hogy az ember westerncsizmában áll a Mini Hollywood kapujában.
Visszaérve Málagába az utcák már ismét megteltek a korzózni induló málagaiakkal, akik bár napközben kipanaszkodták magukat a meleg miatt (“Que calor, Dios mio!!!, vagyis “Micsoda hőség, Istenem), mit sem törődve a hőséggel, a szagokkal, a turistaáradattal, a központban hónapok óta elhúzódó útburkolati munkákkal, ami miatt labirintussá vált a környék. Kihozzák a legjobbat abból, ami van. Mert egyben biztosak: ez Andalúzia, Málaga, a legjobb hely a világon!

julius_aronnal-7885

2

Semana Santa nélkül élni lehet, de…

Írnom kell róla, még mielőtt véget ér. Természetesen mi másról is lehet szó, mint a Semana Santáról, amit Málagában kötelező jelleggel csillogó szemű lelkesedéssel vagy elfúló hangú áhítattal emlegethetünk. Tavaly ebből a csodából nagyrészt kimaradtam, mivel a világot akkortájt egy kézműves pékség műhelyéből szemléltem, ami ropogós kenyerekre, süteményekre, emeletes tortákra, és végtelen mennyiségű tejszínhabra korlátozódott. A Semana Santa tavaly annyit jelentett, hogy tetemes mennyiségű emberen keresztül verekedtem át magamat este munka után, majd elalváskor próbáltam volna az éjjel 2-kor alattam elhömpölygő tömeg duruzsolását a füldugó mellett is kirekeszteni a tudatomból. Sikertelenül.
Ha már ilyen titokzatosan és körülményesen sikerült felvezetni ezt az ünnepet, röviden összefoglalnám a lényegét. A Semana Santa, vagyis a Nagyhét az év talán egyik legnagyobb ünnepe a mediterrán világban, amire gyakorlatilag egy éven keresztül készülnek. A Málagában megrendezett ezek közül is a legkülönlegesebb, leglátványosabb, amelyre nemcsak Spanyolország minden csücskéből, hanem külföldről is érkeznek. Ennek oka az, hogy Málagában ez a hét nem (sem) a csendről, a meditációról és az elmélyülésről szól, hanem a megszokottnál is hangosabb életről, vidámságról és nyüzsgésről. Az esemény közel 500 éves múltra tekint vissza, és ahogy körbenézek, azóta semmit sem csökkent a népszerűsége. A hét során az egyes gyülekezetek saját trónusukat hordják körbe a városközponton a lelkes tömeg vigyázó szemeinek kereszttüzében. Az eseményen a hagyományok szerint az alábbi szereplők vesznek részt.
– hombres del trono, azaz a trónvivők: ők vállalják a legkeményebb feladatot, ők viszik ugyanis a trónust, amelynek súlya egyik-másik gyülekezetnél az 5000 kilót is elérheti. Persze mondhatnánk, hogy jó, hát kétszázötvenen vannak rá, de csak a félreértés elkerülése végett, egy körmenet átlag időtartama 7-8 óra. Szóval le a kalappal.

IMG_5501

– mayordomo del trono, azaz a trónus komornyikja. Ők azok, akik a harangot kongatják, ami a “pihenőidőt” jelzi. Ilyenkor a trónvivők letehetik a terhet, majd újabb gongra ismét vállukra kell venniük

– a zenekar, amely kizárólag ütős hangszereket és fúvósokat jelent. Semmihez sem hasonlítható, és bárhol felismerhető. Ez a fajta zenei kíséret teljes mértékben málagai találmány.

– a gyászoló, mantillát viselő nők, amely fekete ruhát, cipőt, harisnyát, és fekete hajdíszt jelent

– végül és nem utolsósorban, a nazarenok, a csuklyások serege. Nos, ők a Semana Santa emblematikus figurái, akik leginkább egy bizonyos 20. századi klán ijesztő tagjainak tűnnek, de nem azok szerencsére. Történetük az inkvizíció idejében kezdődött, amikor is a vallási okokból megbüntett személyeknek így kellett járniuk, jelezve, hogy ők éppen penitenciájukat töltik.

IMG_5452IMG_5466IMG_5475

Így épül fel hivatalosan a Semana Santa. De milyen is valójában?

Idegesítő, érthetetlen, csodálatos, magával ragadó, megdöbbentő, tiszteletre méltó.

Idegesítő, mert lezárják az utcákat, az ember a munkájába is nehezen jut el a tömegtől, és a menetek éjjel 2-ig, avagy 5-ig vonulnak, a hozzá tartozó dobokkal és trombitákkal együtt. Érthetetlen, mert az emberek reggel 8-kor kivonulnak, hogy székekkel, takarókkal, esetleg babakocsival és kutyával felfegyverkezve a megfelelő helyet lefoglalják az esti 8-as (!) eseményhez.

IMG_5328IMG_5332 IMG_5349Csodálatos és felemelő látni a sötétben vonuló nehéz súlyt cipelő férfiakat, az éjjel csuklyákba öltöztett gyerekeket és a drukkoló felujjongó tömeget.Tiszteletre méltó, mert 500 éve kitartóan őrzik, vigyázzák a hagyományt, és nem felejtik el.

IMG_5495IMG_5502IMG_5506

A Semana Santával meg kell tanulni együtt élni. A köztisztaságaiak egész hajnalban dolgoznak, hogy újra élhetővé tegyék a várost, és valószínűleg több tonna szotyimagot tüntetnek el, amit a malagaiak profin, egy kézzel, szünet nélkül, gépiesen fogyasztanak el a nap folyamán.Beeperrel a kötelező egészségügyi köröket az előzőleg kiosztott Semana Santa kisokosban leírtakhoz igazítjuk. A lépcsőházban ölbe veszem, felállítom a bejárati ajtóban üldögélőket, átverekszem magam a tömegen, keresek egy megfelelő eldugott mellékutcát, dologvégzés (a részéről), majd utat török vissza. A Plaza de la Constutición teljes területét egy óriási vörös lelátó foglalja el, és a reggeli pékségünkbe csak a kijelölt kerülőúton jutunk el. A város ha lehet még szokásos nyüzsgését is túlszárnyalja, az éttermekben lehetetlen helyet kapni, a szálláshelyek duplára emelik a díjaikat. De mégis, mégis….ezt látni kell.
És ha Semana Santából még az egy hét sem elég, akkor számos lehetőség adódik, hogy valahogy átvészeljük az “ínséges időket” a következő év húvétjáig. Ellátogatunk a Testvériség, avagy a Cofradías egyik boltjába, hogy magunkba szívjuk a tömjénillatot, és válogathassunk a körmenet kellékeiből. Elmehetünk egy cofrade bárba, és a pohár házi bort kortyolgatva kivetítőn nézhetjük az elmúlt évek Semana Santait. Lelkes rajongóként meghallgathatjuk az egyik zenekar próbáít például a Parque de la Alamedaban hétközben. De akár vásárolhatunk csuklyásokkal, avagy nazarenokkal díszített bögréket is, a legújabb márka, a Cofradeo termékei közül.
Mert ha az ember rákap a Semana Santa ízére, akkor nazarenok nélkül még a reggeli kávé sem esik olyan jól.

taza_nazarenos

0

Mi kerül a pakkba….

Néha elgondolkozom, hogy a reptéri alkalmazottak miket tudnának mesélni, hogy milyen érdekességeket rejtenek a táskák, kézipoggyászok, esetleg szigorúbb átvizsgálásnál egy-egy bőrönd. Speciel mondjuk az enyém vagy a hozzám érkező barátok és családtagok poggyászai.

Bevallom őszintén, tulajdonképpen mi egy mini spanyol-magyar élelmiszer import-export vállalkozást valósítunk meg, leegyszerűsítve barter alapon, árucsere formájában. Én viszem a jamónt, jön a téliszalámi. Viszem a barcelonai csokit, jön helyette a Sport szelet. Az olívaolajért kapok túrót és tejfölt. A cseresznyelikőrért cserébe jön a bodzaszörp. Viszem a füstölt paprikát, a pimentón agridulcet, hozok helyette édes magyar pirospaprikát. Viszek narancslekvárt, hozok Anyu-féle sárgabarackot. Emellett becsúsznak még az ide tartó bőröndökbe olyan különlegességek, mint:

  • dobozba leadagolt sütemény, gyakori esetben kókuszkocka, sajtos rúd, karácsonykor karácsonyi süti és bejgli hand made by Anyu és Mami- általában hamar lába kél, de már a lakáson belül
  • dióbél, Apa kertjéből
  • óriás Túró Rudi szett Ildikótól
  • egy kis abált szalonna szintén Aputól
  • kacsamáj, zsírjában, Erzsitől
  • medvehagymás pestó Adéltól

Nos ezeket nehéz felülmúlni spanyol megfelelővel, belátom.

Legutóbb Anyu úgy döntött, hogy felad egy csomagot néhány aprósággal, és észrevétlenül belerejt ezt-azt. Mondjuk egy fél rúd téliszalámit, némi házi kolbász kíséretében. A postás felszól a kapucsengőn, én pedig a lépcsőházba érve már a levegőbe szagolva hálát rebegek, hogy 1. a postásnak nincs kutyája 2. a spanyolok lazán vesznek mindent 3. Anyu nem pálpusztait küldött.

A postás szerény ember, jóban vagyunk, ezért nem teszi szóvá a nyílvánvalóan nyálelválasztást elindító illatot, bár lehet, hogy gondolatban már előkészített egy jófajta malageña rustica nevű kenyeret egy vágódeszkán egy jó éles késsel. Mosolyogva aláírok, köszönünk, és én hanyatt-homlok rohanok fel. Belépve a lakásba feltépem a borítékot, és a lakás egésze megtelik a téliszalámi és kolbász illatának tökéletes keverékével. Kipottyan még a csomagból egy pár Neocitran (spanyol megfelelője szinte ihatatlan), egy-két Sport szelet, és az elengedhetetlen levél Anyutól, amiben leírja, hogy nem bírta ki, hogy ne küldjön egy kis hazait.
Bevonulok a konyhába, lefejtem a téliszalámiról a papírt, leszelek néhány vékony szeletet, török a reggel vásárolt malageña rustica kenyérből, és kockázok mellé egy kis paradicsomot. Úgy állva a konyhában, a vágódeszka mellett elkezdtek falatozni, miközben a málagai nap rámsüt a konyhaablakon keresztül.
Igen, már Nyilas Misi is tudta, hogy pakkot kapni a legeslegjobb dolog. Azért legközelebb illene a postást is vendégül látnom.20140713-IMG_8925


0

A mediterrán élet és egyéb furcsaságok

“Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” (Simone Weil, Schäffer Erzsébet nyomán) 

Egy idegen országban élni nagyon érdekes dolgokat művel az emberrel. Olyan dolgok válnak megszokottá, amik teljes mértékben szokatlanok, aztán mások, amik korábban természetesnek vagy akár unalmasnak is tűntek, váratlanul mérhetetlenül felértékelődnek. A szokásaim nem egyik napról a másikra változnak meg, inkább csak besunnyognak a hétköznapokba, hogy aztán egy pilanatban észrevegyem, hogy más emberré váltam. Vagy mégse?

Híresen rossz reggeli kelőként nem volt nehéz hozzászokni, hogy a nap 8 óra előtt nem indul meg, aminek teljesen banális oka van. Európa ezen majdnem legdélebbi csücskén a nap 8 óra körül kel fel. Bár az ember ragyogó napsütést várna egy mediterrán országtól, az leginkább csak egy órával később érkezik, mivel legtöbbször a tenger felől érkező pára egy kis szürkeséggel borítja be a várost kora reggel. Ilyenkor szép lassan megindul az élet. Hetente háromszor a nagy gázpalackos teherautóval találkozunk, mikor elindulunk szokásos napindító sétánkra, ami megannyi spanyol város állandó kelléke. Vezetékes gáz ugyanis nincs, így gázpalackkal üzemeltetjük a vízmelegítőt. Ezért aztán jaj annak, aki elfelejt új gázpalackot rendelni, mert ebben az esetben akár három napig is a kerámialapos tűzhelyen forralhatja a vizet a fürdéshez. Természetesen ilyen személyt én egyáltalán nem is ismerek, sőt, nem is hallottam róla…. Khm… De mindenesetre azt mondják, ilyen három nap után óriási öröm csapból folyó forró vízzel hajat mosni.

Talán a tenger teszi, talán az állandó napfény, talán az, hogy az élet kicsit lassabban folyik, mint máshol. Az ember szeme felnyílik a szépségre, amit aztán ezután minden apróságban megtalál. Abban, hogy a Plaza de la Constituciónon reggel az új napra készülődnek a boltok. Bámészkodásban, ahogy éppen egy bollywoodi filmprodukcióhoz jelenetet forgatnak, és a vörös ruhás indiai főhösnő szerelme karjai közé “repül”. Beeper reggeli futásában, ahogy elkap egy kósza levelet, és lelkesen megrázva figyelmetlenül belerohan a legközelebbi pálmafába. A sirályok hangjában, ami inkább egy kecske mekegésének tűnik. A katonai hajókban, vagy a nagy tengerjárókban, amik a kikötőben várakoznak. A reggeli kenyér roppanásában, amit a pékségben veszek. IMG_1221 Aztán indul a nap, felébred a város, és megtelik a szokásos zajjal, tömeggel és a Málagára annyira jellemző nyüzsgéssel. Az életritmust a naphoz igazítják, ezért tartják meg a délutáni sziesztát. Bár télen nem kell tikkasztó hőségtől tartani, de mindenki számára egyételmű, hogy 2 és 5 óra között megáll az élet. Ilyenkor csak a nagyobb áruházak tartanak nyitva, és persze az éttermek, mert egy normális spanyol ember nem ebédel 2 óra előtt. 5 óra után mindannyian visszatérünk a munkába, hogy aztán 9-10 órakor újra hazatérhessünk, és folytathassuk a napot a vacsorával. Ilyenkor telnek meg újra az éttermek, ilyenkor kezdődik a magánélet, ami aztán az éjszakába torkollik. Minek is korán lefeküdni, ha egyszer 8 óra előtt nem kel fel a nap.

Megintcsak a mediterrán élet természetes velejárója, hogy sem az éttermekben, sem a bárokban, sem a lakásokban, sem a házakban nincs fűtés. Persze elméletileg azt gondolnánk, hogy erre nincs is szükség, de a gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy diplomatikusan kifejezve, hm..mégse lenne rossz. Ha kint 8 fok van, bent is 8 fok van, amire az elektromos kis olajadiátor nyújt egy kis sovány vigaszt. Hosszasan elgondolkozom, hogy képes vagyok-e rávenni magam a zuhanyzásra este a jéghideg fürdőszobában, vagy esetleg elhalasszam egy kicsit. Mondjuk tél végére. Mindenesetre most már jobban értem, hogy a mediterrán népek miért reggel zuhanyoznak, illetve azt is, hogy miért töltenek kevés időt otthon, és miért szeretnek annyira a bárokban ücsörögni meleg kabátban (minél több pohár borral), vagy korzózni a meleg napon. IMG_1564 IMG_1569 Málagában az év nagy részében alig esik az eső, ami miatt a hegyoldalak leginkább érdekes barnás-vöröses árnyalatúak, és a pálmafák levelein, a kaktuszokon és a botanikus kerteken kívül elég kevés zöldet lehet látni. Már korábban utaltam arra, hogy ha viszont esik, akkor a málagaiak lemondják a találkozóikat, és inkább otthon maradnak. Ezt is sikerült megfejtenem, és megintcsak egyszerű oka van. A burkolat, ami mindenhol fellelhető a belvárosban, csodaszép, fényes, csillogó, viszont életveszélyes az esőben. Azt a pár napot meg ki lehet bírni….

Megtanultam spanyol módra főzni, és a mediterrán diéta pedig az életstílusommá vált. A szekrényben készenlétben áll az öt literes olívaolaj az újratöltésre, sül a sütőben a farkassügér, krémesre hagyom belül a tortilla de patatast és több kilónyi chirimoyát (azaz egy helyi ronda de finom gyümölcsöt) tudnék megenni együltő helyemben desszert gyanánt.

Vajon ennyi idő után a mediterrán környezetben, egy másik kultúrát magamévá téve milyen érzés hazamenni? Ezen mindig eltöprengek az utazás előtt, legutóbb február elején, amikor közel fél éves szünet után sikerült hazalátogatnom. Aggódom. Vajon nem fogom-e idegennek érezni magam? (Rendben, nyugodtan tessék megkövezni, ilyen gondolataim is vannak) Vajon borzasztóan élem-e meg a telet? Nagyon fogok fázni, vagy csak közepesen? És Beeper? Vajon Anyu mosolya még mindig a régi, és Maminak még mindig isteni-e a palacsintája? Hazaérkezésünk másnapján leesik egy komoly mennyiségű hó. Beeper fejvesztett örömmel száguldozik mit se törődve a hideggel, és rohan a valódi vagy néha képzeletbeli hógolyók után. Én élvezettel lépkedek a csizmámban, és hallgatom, ahogy roppan a hó a lábam alatt, két év után először, és egyáltalán nem fázom. Fotókat csinálok, mint a turisták, és átküldöm Begonak, a kolléganőmnek, aki talán csak párszor látott életében havat, és természetesen nem Málagában. Élvezettel szagolok bele a bakonyi levegőbe, mert a hó illata keveredik valami mással, amit talán a legjobban úgy tudnék megfogalmazni, hogy “zöld illat”. Csodaként élem meg, hogy meleg van a lakásban, a fürdőszobában, és nem kell perceket várni, hogy forró víz érkezzen a csapból. Jól esik 11-kor lefeküdni, és 7-kor kelni. (Jesszus, mi történik velem? ) Nem mekegnek a sirályok, de csiripelnek a hazai madarak, ami rögtön megüti a fülemet. Anyu mosolya természetesen 33 éve ugyanolyan, és Mami palacsintája még mindig egyenletesen gyönyörűen pöttyözött. (külön technikája van erre). Nem tudok betelni a tejföllel, kiflit ennék kiflivel, vigyorogva kanalazom a krumplifőzeléket, és a mediterrán diétára fittyet hányva tüntetem el egymást után a kakaós palacsintákat. Ha éppen felhős, ködös időre ébredünk, azt se bánom, mert a szívemben továbbra is süt a nap. fotó fotó Két város, két gyökeresen különböző kultúra, két külön világ. Mégis hogyan egyeztethető össze ez? Frances Mayesnek adok igazat, aki az írta egyik könyvében, hogy: “Minél több mindent ismersz, annál több mindent szeretsz és minél több mindent szeretsz, annál több örömet találsz az életben.” Nem véletlen, hogy annak idején a bisztró bejárati ajtajára ezt írtam fel…

6

Álora és egy kis “dulce vida”

Talán lassan megérkezik a tavasz Málagába, aminek első jele az, hogy nem kellett lemondani a mai álorai kirándulást az eső miatt. Ha Málagában esik ugyanis, akkor nagyon esik, és grátisz jár hozzá egy kis jó erős, ernyőkiforgató tengeri szél. Az egyébként teljesen száraz és kopár Guadalmedina folyómeder ilyenkor hömpölygő vízzel telik meg, hogy bizonyítékul felmutathassuk a fotókat, amikor a legközelebbi turista azt kérdezi, hogy miért is nevezzük folyónak az üres medret.
Így Beeper és én vonatra szállunk és végigszáguldunk a narancs- és citromfák végeláthatatlan sora és néhány bámészkodó és legelésző ló és bárány között. Álorába érkezve két dolgot állapítok meg. Először is, hogy de jó is az a hely, ahol még a sinek között is narancs van. Másodszor is nem érdemes Álorában bámészkodni a vasútállomáson. Miközben álmodozóan a száradó narancshéjakat fényképezem, elmegy a városi busz az orrom előtt.  IMG_4255

A három kilóméteres út megtétele nem tűnik komoly problémának, amíg el nem indulok a városba vezető út 30 centiméteres “leállósávján”, ahol szédítő sebességgel veszik be a kocsik a kanyarokat. “Ez aztán a kaland, igaz Beeper?”- kérek burkoltan támogatást a kutyámtól, aki bár semmiképpen sem szeretné még a látszatát se kelteni egy szárnyassal való hasonlatosságnak, engedelmes libasorban halad mögöttem. Hirtelen ledudál egy autó. Első gondolatom, hogy azért, hogy elmondja, hogy őrültnek tart. Helyette viszont kiszól belőle egy spanyol hölgy és felajánlja, hogy elvisz. Megkönnyebbült sóhajjal és hálásan beszállunk az autóba. Azért megnyugszom, mikor kiderül, hogy valóban ez az egyetlen út. “Van még egy másik is, egy gyalogút felfelé, de úgy tudom, az még veszélyesebb”. Kipottyant a belvárosban, és rögtön megállapítom, hogy ha még Málagánál is igazibb mediterrán életérzésre vágyok, jobb helyen nem is lehetek. Tökéletes dolce vita, spanyol kiadásban. Nézzük a kötelező kellékeket. Először is van egy kis főtere szőkőkúttal, az elengedhetetlen bárokkal, és a cseverésző férfiakkal.

IMG_4359

Az itt lakók (is) művészien rendezik sorba szín szerint a száradó ruhákat, amire csakis mediterrán országban lakók képesek.Létezik még valódi borbélyüzlet, természetesen az elmaradhatatlan vallási ünnepekre hívó plakátokkal dekorálva.

IMG_4288

IMG_4264

Ha dudálnak, akkor azért van, mert ismerős az illető, nem pedig türelmetlen. Ha kultúrára vágyunk, itt az Iglesia de la Veracruz templom és az arab vár. A város ezen része kevésbé nyüzsgő, és séta közben bár senkivel sem találkozunk, folyamatosan az az érzésem, hogy figyelnek minket…Talán nem véletlenül.

IMG_4346 IMG_4350

Az andalúz építkezés itt is jellemző, vagyis, hogy a spanyolok nem szeretnek kertes házban élni. És ha lakás, akkor is legyenek jól közel egymáshoz. Szeretik a társaságot. Így pontosan lehet érezni, hogy mikor ért ki az ember a városból.

IMG_4335
Visszafelé persze ismét lekésem a buszt, tehát úgy döntök, ha már mediterrán életérzés, akkor főtér, ha főtér, akkor bár, ha pedig bár, akkor kérek szépen filetes de cerdot (grillezett sertésfkarajt) . Patatas fritassal (sült krumplival) jön? Remek, hadd jöjjön. A tányér szélén aioli (fokhagymás majonéz), a sertésfilé fűszeres olívaolajjal meglocsolva. Az egyszerűség gyönyörűsége. Még Beeper is kap vizet, ez itt a kutya és gazdija Kánaánja. Engem megvettek.
Álora, jövünk még.

IMG_4357

IMG_4327 IMG_4339